Két lábon járó ellentmondás - Élet a tüskés képességprofillal

(Szerkesztői megjegyzés: Ebben a bejegyzésben peer vendégszerzőnk Varga Bianka osztja meg gondolatait és tapasztalatait. Bianka 2026 áprilisában kapott autizmus diagnózist, ADHD kivizsgálása pedig folyamatban van.)

Sokak számára ismerős érzés lehet, amikor bizonyos helyzetekben magabiztosnak, kompetensnek érzik magukat, és úgy tűnik, semmi sem jelent különösebb akadályt. Majd a következő pillanatban egy egészen hétköznapi dolog miatt összeomlik ez a bizonyosság. Minden önbizalom elszáll, és csak az önmarcangolás marad.

Ez a kettősség sok neurodivergens ember számára a mindennapok természetes része. Vannak területek, amelyeket könnyedén átlátunk, amelyekben erőfeszítés nélkül is jól teljesítünk. Más helyzetek viszont aránytalanul nagy energiát igényelnek, még akkor is, ha kívülről nézve egyszerűnek tűnnek.

Egy bizonytalan világban önmagában is megterhelő létezni. Még nehezebb azonban, ha a saját képességeinkre sem tudunk mindig ugyanúgy számítani. Ha egyik nap valami könnyedén megy, másnap pedig ugyanaz a feladat leküzdhetetlen akadálynak tűnik.

Sokáig azt hittem, hogy ez valamiféle személyes kudarc. Hogy ha bizonyos dolgokban jól teljesítek, akkor minden másnak is ugyanúgy működnie kellene. Hiszen ezt sugallja a környezetünk is.

Egy neurotipikusokra szabott világban élni neurodivergensként állandó feszültségforrás lehet. Rendszeresen találkozunk olyan mondatokkal, mint a „csak nem próbálkozol eléggé” vagy az „ennek simán mennie kéne”. Ezek a megjegyzések sokszor észrevétlenül épülnek be az énképünkbe. Idővel önbizalomhiány, szégyenérzet, imposztorszindróma és egy mély bizonytalanság alakulhat ki bennünk önmagunkkal kapcsolatban.

Hiszen hogyan fogadhatnám el önmagamat, ha azt érzem, hogy a világ sem fogad el engem?

Itt válik igazán fontossá a képességprofil fogalma.

A lapos és a tüskés képességprofil

Minden ember rendelkezik egy saját képességprofillal, amely különböző területekből áll össze. Ide tartozhatnak többek között a motoros készségek, a szenzoros feldolgozás, a verbális képességek, a munkamemória, a végrehajtó funkciók vagy a téri-vizuális készségek.

Ami különösen érdekes, hogy míg a neurotipikus populációban gyakoribb az úgynevezett lapos képességprofil (flat-profile), addig a neurodivergens közösségekben sokkal gyakrabban találkozhatunk tüskés képességprofillal (spiky-profile).

A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy egy laposabb profillal rendelkező ember teljesítménye általában kiszámíthatóbb. Nem egyforma minden területen, de kisebbek az eltérések. Ezzel szemben egy autista és/vagy ADHD-s ember esetében egészen szélsőséges különbségek jelenhetnek meg az egyes készségek között.

Kívülről nézve ez olykor úgy tűnhet, mintha percek leforgása alatt teljesen különböző embereket figyelnénk.

08:05 - Kifordítva vette fel a pulóverét, mert kapkodva öltözött fel.

08:20 - A munkahelyére beérve pillanatok alatt megoldott egy logisztikai problémát, amin mások már órák óta dolgoztak.

08:30 - Nem tud válaszolni a főnöke egyszerű kérdésére, mert a szemkontaktus teljesen leblokkolja.

08:50 - Megtervezi a következő heti meetingek pontos menetrendjét.

09:00 - Képtelen válaszolni két e-mailre.

...és még csak egyetlen óra telt el a munkaidejéből.

Két lábon járó ellentmondás

Érthető módon a neurotipikus embereket is zavarba hozhatja ez a jelenség, ezt kívülről nehéz értelmezni. Megélni sem egyszerű.

Ha valaki:

• pontosan tudja, hogyan kell elkészíteni egy adóbevallást, miért stresszel órákig egy telefonhívás kezdeményezése előtt?

• bármilyen közéleti kérdésről hosszasan tud beszélni, hogyan lehet az, hogy egy felmosószettet nem tud összerakni?

• kívülről fújja a vállalati standardokat, miért akad el teljesen, amikor egy eszköz nincs a megszokott helyén?

Az ember folyamatos kettősséget él át. Egyszerre érzi magát okosnak és butának, kompetensnek és alkalmatlannak. Az elvárások mindenhol egyformák, miközben a teljesítménye hullámzó. Önmagát sem tudja elhelyezni egy skálán. Nem tudja, mit várhat el magától, és mi az, ami már túl sok.

Látja, ahogy mások látszólag minden nehézség nélkül jutnak át olyan feladatokon, amelyek számára szinte leküzdhetetlen akadályt jelentenek. Közben ott van egy másik hang is, amely arra emlékezteti, hogy neki viszont mennek olyan dolgok, amelyek megoldása másoknak komoly kihívást jelent.

De hogyan lehetnél egyszerre jobb és rosszabb?

Sokunk fejében erre az a válasz születik, hogy nem lehetünk. Hogy ha valamiben jól teljesítünk, az biztosan csak szerencse. A kudarcok viszont valódiak. Azok bizonyítják, kik vagyunk valójában.

Ha egy helyzetben sikeresek vagyunk, hajlamosak vagyunk azt véletlennek tekinteni. A kudarcokat viszont elkerülhetetlennek. Mintha azok sokkal többet mondanának rólunk, mint minden eredményünk együttvéve.

Az önváddal együtt megjelennek azok a gondolatok is, hogy egyszerűen nem vagyunk elég jók. Hogy nem érdemes belevágni nagyobb projektekbe, képzésekbe vagy új célokba, mert előbb-utóbb úgyis kiderül majd, hogy alkalmatlanok vagyunk rájuk.

Amikor a világ egyetlen mércét használ

Szörnyen romboló hatással lehet az önképünkre az a szemlélet, amely mindenkit ugyanazzal a mércével próbál besorolni. Mintha egyetlen forma létezne, amelybe mindenkinek bele kell férnie. Ha nem passzolsz bele, akkor neked kell faragnod magadból.

Streetart, Unknown artist, Auckland, New Zealand, 2026

Sokszor nem az erősségeink kerülnek előtérbe, hanem kizárólag azok a területek, ahol nehézségeink vannak. A képességeink közötti különbségek láthatatlanná válnak, és csak azt nézik, hogy melyik feladatot nem tudjuk ugyanúgy elvégezni, mint mások.

Egész életünkben azt tanuljuk, hogyan viselkedjünk úgy, mint a többiek. Hogyan számoljuk ki előre a helyzeteket. Hogyan tűnjünk kompetensnek. Hogyan rejtsük el azokat a nehézségeket, amelyek számunkra mindennaposak. És mindeközben rettegünk a lelepleződéstől.

Mert mi történne, ha kiderülne, hogy egy látszólag apró feladat óriási energiába kerül?

Nem csoda, hogy idővel torzul az önmagunkról alkotott képünk. Ha jól teljesítünk valamiben, azt sokszor természetesnek veszik. Ez az alap, ezt elvárják tőlünk. Ha viszont hibázunk, az azonnal láthatóvá válik.

A sikereink lassan elhalványulnak a sok negatív visszajelzés között, míg végül észre sem vesszük őket. A kudarcok viszont egyre nagyobb helyet foglalnak el bennünk, és lassan kitöltenek minden teret.

Az elfogadás nem feladás

A legnehezebb feladat elhinni, hogy attól még nem vagyunk elromolva, mert a képességeink nem egyenletesen oszlanak meg.

Ha egy egész életen át komoly, tudatos energiádba kerülnek olyan apróságok, amelyeket mások észre sem vesznek, az nem gyengeséget jelent. Épp ellenkezőleg: a teherbírásodat és a kitartásodat bizonyítja. Meg kell tanulnunk értékelni és megünnepelni azokat a belső győzelmeket is, amelyek a külvilág számára láthatatlanok.

Nem mérhetjük magunkat egy olyan rendszerhez, amit nem ránk terveztek.

Lehet, hogy egy email megírása ma kifog rajtad. De lehet, hogy tíz perc múlva olyasmit oldasz meg a munkahelyeden, amibe másoknak beletörik a bicskája. Mindkettő te vagy. A rendszered egyszerűen másként működik. Nem hibásan, csak máshogy.