Eltérő neurotípusú párok (ND-NT) együttélése és nehézségei 1. -Párkapcsolati kommunikáció és kölcsönösség

A neurodiverzitás paradigma mind nagyobb térnyerése, az autizmus kutatás újabb eredményei, a változó diagnosztikus megközelítések és eszközök, a diagnózisok emelkedő száma, valamint a neurotípus identitássá válása, továbbá a  párok nehézségei és elvárásai egyidejűleg eredményezik, hogy a pár- és családterápiában is fokozott figyelem irányul a neurotípus szerepére a kapcsolatokban.

Tudományosan megalapozott diszciplínaként a pár- és családterápia igyekszik megőrizni komplex szemléletét, és a kapcsolati sajátosságokat és nehézségeket egy összetett, sokdimenziós értelmezési keretben szemléli. Ez a keret nagyban függ a terápiás irányzattól, de általában olyan dimenziókhoz vesz tekintetbe, mint a transzgenerációs mintázatok, a szociokulturális környezet és szocializáció (a csoportszocializációt, kisebbségi helyzetet is figyelembe véve), az élettörténeti események (az esetleges traumát vagy traumákat is beleértve), a személyiségstruktúra, a kötődési stílus, a megküzdési stratégiák, a kommunikációs stratégiák, az esetleges pszichiátriai kondíciók és még számos más szempont.

Ebben a rendkívül összetett keretrendszerben a neurotípus egyetlen, bár igen fontos aspektus lesz, aminek megmutatkoznak a sajátosságai és a korlátai is a kapcsolat értelmezése és a kapcsolati munka szempontjából.

A neurotípus mint sajátos kognitív feldolgozási és kifejezési forma nagymértékben meghatározhatja a kapcsolati és családi együttélés számos területét, vagy akár egészét. Ugyanakkor nem minden nehézség értelmezhető pusztán a neurotípus, vagy az eltérő neurotípusok alapján, bármily meghatározó legyen is az elakadás vagy kihívás. Az autizmus diagnosztikus kritériumait a terápiában nem listaként használjuk, amelynek elemei alapján mindent a neurotípusra vezetünk vissza, hanem értelmezendő jelenségként, aminek számos más oka is lehet. A neurotípusra összpontosító konzultációs és tanácsadói helyzetekben tehát a neurotípus lesz az értelmezés és közös munka fókusza, de soha nem kizárólag ez kap figyelmet, és soha nem egy merev neurotipikus - neurodivergens értelmezési keretben.

A neurodivergencia (leggyakrabban autista, ADHD, AuDHD, valamint különböző disz-ek és az SNI bizonyos esetei tartoznak ide) kritériumai alapvetően a neurotipikushoz képest meghatározott, viselkedési kritériumok, melyeket a diagnosztikus kézikönyvek határoznak meg. Az autizmus esetében ez jelenleg az autisztikus diád (BNO 11), amely alapvetően a szociális kommunikáció és az interakciók deficitjeként (eltérésnek nevezném inkább), valamint a rugalmatlan, repetitív érdeklődés és viselkedésminták (a szenzoriális eltéréseket is ideértve) írja le. A diád első tagjához olyan eltérések tartoznak, mint a kapcsolatok kialakításának és fenntartásának nehézségei, a kölcsönösség, az érzelemfelismerés és kifejezés kihívásai, illetve számos verbális és nonverbális kommunikációs eltérés egyebek mellett a térközszabályozáson és gesztusokon át a hangsúly, a hanglejtés, a mimika és a szemkontaktus területén. A szűk körű érdeklődés általában a speciális érdeklődés és a hiperfixáció eseteit és sajátosságait jelenti, a rugalmatlan viselkedés leírása pedig elsősorban a ritualizált viselkedésekre, a rutinok szükségességére, a váltás nehézségére, a repetitív mozgásokra és a szenzoriális eltérésekre (ingerkeresés vagy ingerkerülés) helyezi a hangsúlyt.

Az ADHD diagnosztikus kritériumai a figyelemzavar és a hiperaktivitás területeit különítik el, így lehet csak az egyik, csak a másik, illetve komplex sajátosság is. A figyelemzavar elsősorban a figyelem irányítására, fenntartására, az utasítások követésére, a feladatok megszervezésére és kivitelezésére, illetve a figyelem elterelhetőségére vonatkozik, míg a hiperaktivitás és impulzivitás a folyamatos ingerkeresésre, mozgásra, a kommunikáció sajátosságaira (túl sokat, intenzíven beszél, közbevág, tolakodónak tűnik) helyezi a hangsúlyt.

Ami ezekből a leírásokból szembetűnő, és nagymértékben meghatározza a neurotípus szerinti értelmezést a párkapcsolatokban is, a következő:

1. a neurodivergens a neurotipikushoz képest meghatározott, ami könnyen előidézi a “normális” - “nem normális” vagy “jó” - “nem jó” szembeállítást, akár a párkapcsolaton belül is, miközben mai tudásunk szerint kölcsönös különbözőségekről van szó.

2. a neurodivergencia már önmagában nagyon széles spektrum , pusztán a diagnosztikus kritériumokból kiindulva eléggé más viselkedést és kapcsolati viselkedést várhatunk például egy autista, mint egy ADHD személytől, és akkor még szót sem ejtettünk a társuló kondíciókról és azok variációiról és arról, hogy a neurodivergensek is összetett személyiségek.

3. a neurotipikus kulturálisan a “tipikust”, “gyakorit”, ergo “elvárhatót” jelenti, ám a neurotipikus személyek is nagyon változatos háttérrel rendelkeznek, különböző módon illeszkednek a társadalmi normákhoz, tehát egyáltalán nem biztos, hogy mindenben “tipikusan” fognak viselkedni.

A kritériumokat és  a kiegészítő szempontokat is figyelembe véve több bejegyzésben veszem sorra, milyen párkapcsolati területeken jelenhet meg a neurotípus(ok)hoz illeszkedő kihívás. (Továbbra is hangsúlyozva, hogy bár megfigyelt viselkedésekkel dolgozunk, ezek eltérő idegrendszeri feldolgozás és kifejezés ereményei, továbbá, hogy a párkapcsolatot nem csak a neurotípus fogja meghatározni).

1. Párkapcsolati kommunikáció és kölcsönösség

A pár- és családterápia általánosságban az elkötelezett és kölcsönösségen alapuló párkapcsolatokat tekinti stabilnak. Az elköteleződés aktív, tudatos döntés a másik és a kapcsolat mellett, amely magában foglalja az érzelmi biztonságot és kölcsönösséget, valamint közös jövőképet feltételez. A párkapcsolati kölcsönösség voltaképpen egy dinamikus egyensúlyi helyzet, melyben a pár tagjai támogatják egymást, figyelmet, érzelmi biztonságot és intimitást nyújtanak egymásnak. Mindez folyamatos kapcsolati munkát jelent, melyben kiemelkedően fontos a kapcsolati kommunikáció, az érzelmek és az empátia, valamint a rugalmas alkalmazkodás és a jó problémamegoldás szerepe.

Az egyik kihívást jelentő terület tehát a párkapcsolati kommunikáció és kölcsönösség lesz, amely magában foglalhatja az eltérő nyelvi készségeket és nyelvhasználatot, az eltérő kommunikációt, az érzelmek felismerésének, kifejezésének és kezelésének különböző módjait, valamint érinti az empátiát, a kapcsolati megküzdést és a  társas kapcsolatok olyan aspektusait is, mint az együtt és egyedül töltött idő vagy a rokoni, baráti kapcsolatok ápolása. 

Nyelvhasználat és kommunikáció

Gyakori tapasztalat a neurodiverz párkapcsolatokban, hogy a pár tagjai mintha két teljesen eltérő nyelvet beszélnének és teljesen más módon kommunikálnának. Ez nem pusztán szubjektív megélés, hanem tanulmányokkal alátámasztott különbség.

A neurodivergens nyelvhasználatot jellemezheti a nagyfokú precizitás, a szószerintiség, az új szavak alkotása (neologizmák), a speciális érdeklődéssel összefüggő (vagy technikai, tudományos) kifejezések használata, idegen nyelv vagy szavak alkalmazása és más egyedi nyelvi megoldások. Már ez az eltérés is okozhat feszültséget a kapcsolatban, hiszen a neurodivergens fél minden precizitása ellenére félreértettnek érezheti magát, miközben partnerétől pontosabb és egyértelműbb nyelvhasználatot vár el. Eközben a neurotipikus fél úgy érezheti, hogy nem a lényegről beszélnek, szőrszálhasogatónak, a részleteken leragadónak tarthatja a másikat. A vita ezekben az esetekben gyakran nem egy témáról, hanem magáról a nyelvhasználatról folyik, sok esetben sajnos egymást minősítve.

A nyelvhasználati sajátosságok nem önmagukban, hanem  kommunikációs helyzetekben mutatkoznak meg, amikor az eltérő kommunikáció még tovább nehezítheti a kölcsönös megértést. Gyakran írjak le a párok a kommunikációs helyzeteket úgy, amelyekben mintha semmi sem passzolna, de megragadhatatlan, hol és hogyan jön létre a szétcsúszás. A legmodernebb, az interakciókat komplexen leíró kommunikációs modelleket alapul véve gyakorlatilag bárhol. 

Létrejöhet a testbeszéd eltérései, a sajátos mimika és szemkontaktus miatt, de az eltérő hangszín vagy hangsúlyozás miatt is. Még jól kommunikáló párok esetében is megtörténhet, hogy érzelmileg felfokozott vita helyzetben az amúgy elfogadott es jól értelmezett nonverbális megnyilvánulások hirtelen ellenségesnek minősülnek. (Rám nézel, nem nézel rám, felemelted a hangod, mindig ilyen a hangom és így tovább).  Ahogy a testbeszéd és/vagy a mimika elulmoduláltásga is a kommunikációs szándék félreértéséhez, illetve további téves értelmezésekhez vezethet.

Az eltérő kognitív stílus megnyilvánulása lehet egyebek mellett számos neurodivergens direkt, részletorientált, adatokra támaszkodó kommunikációs stílusa, a kommunikáció szikársága, vagy éppen ellenkezőleg, a túlbeszélő, túlmagyarázó stílus, vagy ADHD esetén a gyakori fókuszváltások, a beszélgetés fonalának elveszítése vagy a közbevágás, miközben a másik beszél. Ez minden ponton okozhat félreértést, lehet bántó, és a pár mindkét tagjában keltheti azt az érzést, hogy sem megértetni nem tudja magát, sem a másikat nem érti, ezért vagy önmagukat, vagy egymást hibáztatják.

A kommunikáció nagyon fontos része a jelentéskonstrukció, vagyis az a folyamat, amiben egymás megnyilvánulásainak értelmezése zajlik. A jelentéskonstrukció és értelmezés az interakciók egészét végigkíséri, de különösen fontos szerepet kap az elhangzottak értelmezése (megértése) során, illetve a téma fókuszának megnevezésénél és megtartásánál. Nehézséget okozhat, ha a neurodivergens fél a részletek felől közelít, nagyon precízen, miközben a neurotipikus fél nem tartja szükségesnek az összes részlet felidézését és pontosítását. (Például a neurotipikus partner azt a témát hozza fel, hogy a másik nem veszi ki a részét eléggé a házimunkából. Túl azon, hogy az “eléggé” sok neurodivergens számára nem megfelelően specifikált, a beszélgetés könnyen megragad olyan részletek tisztázásánál, mint hogy szerdán vagy csütörtökön nem történt meg a szemét kivitele.) Ezt mindkét oldalon meg lehet fejelni a “mindig” és “soha” általánosítással, illetve kölcsönös vádaskodással, miszerint a másik nem a lényegről beszél. Ezek a viták gyakran végződnek a “ veled nem lehet megbeszélni semmit” keserű következtetéssel, miközben mindkét fél a lényegről és a problémáról beszél, de teljesen másként. ADHD esetén ezt színesítheti a fókusz nehéz megtartása, az asszociatív témaugrások, amit a másik nem tud követni, viszont könnyen értelmezi úgy, hogy a párja nem hajlandó az adott témáról beszélni.

Ugyanilyen nehéz lehet a kontextus eltérő értelmezése (mit jelent az, hogy itt? a nappaliban?, a házban? az országban?) és a beszédpozíciók, különösen az implicit pozíciók értelmezése is. 

Az, hogy melyik pár kommunikációja hol csúszik el, nagyon egyedi, és nem pusztán a neurotípuson múlik. Ugyanakkor számos félreértéshez, a kommunikáció megbénulásához, eltávolodáshoz, elhidegüléshez vezethet.

Érzelmek kifejezése és menedzselése

A kommunikációhoz és a párkapcsolati kölcsönösséghez is illeszkedő színtér az érzelmek kezelése és kifejezése. Sok neurodivergens számára ez az egyik legnagyobb kihívást jelentő terület, ugyanis sokuknak nehézséget okoz a saját és mások érzelmeinek felismerése, azonosítása (alexithymia), megnevezése, illetve kimutatása, ahogy az érzelemszabályozás is.

Azokban a párkapcsolatban, ahol az érzelmek kölcsönös kifejezése és megélése a közös nyelv híján nehezített, ugyancsak számos nehézség merülhet fel. Gyakori, hogy a neurodivergens félnek hosszabb időre van szüksége az érzelmei beazonosítására, megnevezésére, ezt esetenként az elvártnál pontatlanabbul kivitelezi, ami a másik felet elbizonytalaníthatja, csalódást okozhat neki. 

A konvencionális érzelmi forgatókönyv követésének igénye, illetve az attól való eltérés ugyanígy kölcsönös elégedetlenség forrása lehet. (Pl., ha az egyik fél azt mondja, hogy “szeretlek”, arra az a konvencionálisan elvárt válasz,  hogy “én is szeretlek”, nem pedig az, hogy “tudom, már mondtad”). 

Előfordul továbbá, hogy a partnerek nem ismerik és nem értik egymás érzelmi nyelvét. A neurodivergens fél például nem akar “lelkizni” (érzelmekről beszélgetni nehéz számára), míg a neurotipikus fél nem ismeri fel érzelmi nyelvként az információ elárasztást, a speciális érdeklődésbe bevonást, a párhuzamos jelenlétet, az apró, neki szóló tárgyakat és figyelmességeket,  vagy a praktikus segítséget. Az ADHD-ban gyakran jelenlevő érzelmi impulzivitás, illetve a nerodivergenseket (és tegyük hozzá, a neurotipikusokat is) gyakran jellemző érzelemszabályozási nehézségek gyakorta szintén nem a téma racionális megvitatását segítik elő, hanem érzelmi csatározást okoznak.

Ezt tovább bonyolíthatja az eltérő empátia és megküzdés, amiben a neurodivergens fél gyakran inkább pragmatikus, embodied módon nyilvánul meg, szemben a neurotipikus fél által megtanult és elvárt kognitív vagy érzelmi megoldásokkal. A hiperempátia, az érzelmek átvétele, esetleg kölcsönös “adogatása” is jelenthet kihívást, mert a felek számára nehéz lehet beazonosítani, hogy milyen érzelmek vannak jelen, azok kihez tartoznak és mi a teendő velük.

A neurodivergens állapotokhoz társuló kondíciók nagymértékben befolyásolhatják a pár mindennapi életét, a kommunikációra és érzelemkezelésre pedig kifejezetten intenzív hatással vannak. Ráadásul attól függően, milyen társuló kondícióról, illetve azok milyen variációjáról beszélünk. Nagyon más hatást fog ugyanis gyakorolni a kommunikációra és az érzelmi munkára a depresszió, a szorongás, a különböző személyiségzavarok, a traumatizáltság, vagy a klasszikus, nagy pszichiátriai betegségek. És bár a szakirodalom szerint a neurodivergens állapotok gyakrabban járnak együtt társuló pszichiátriai kondíciókkal, a neurotipikus fél is rendelkezhet ezek valamelyikével, lehet bántalmazott, traumatizált, küzdhet érzelemszabályozási nehézségekkel. A gyakran a neurodivergenciához társított RSD (rejective sensitivity disphoria) hasonló mértékben lehet gyermekkori traumák következménye, tehát akár mindkét felet érintheti, és igazán nehézzé teheti a vélt vagy valós kritika vagy visszautasítás testi és érzelmi kezelését, így a vitákat is.

A pár érzelmi életére, a kommunikációra és a nézeteltérések tisztázására is hatással lehet, hogy melyikük milyen empátia kifejezési móddal rendelkezik. Azt a tévhitet, hogy a neurodivergens személyek nem empatikusak, szerencsére már megcáfolta a tudomány. Az empátia különböző kifejezési formái (kognitív, érzelmi, együttérző-cselekvő) viszont vezethetnek félreértésekhez. (Tanácsadás vagy saját tapasztalat megosztása, amikor a másik csak meghallgatásra vágyik, vagy a másik érzelmi állapotának átérzése és átvétele, aminek következtében már ketten zaklatottak vagy stresszesek).

A megküzdési stratégiák (problémaközpontú, érzelemközpontú, társas támogatás fókuszú, jelentésközpontú) is vezethetnek félreértéshez. Sok neurodivergens számára (éppen az érzelmekkel és a szociális helyzetekkel összefüggő kihívások miatt) a problémaközpontú (pontosabb lenne megoldásközpontúnak nevezni) megküzdés állhat közelebb, míg mások számára a jelentések megalkotása, a helyzet teljes megértése a problémamegoldás része.

Hasonlóképpen a szenzoriális kihívások is nehezíthetik a viták rendezését, amennyiben például a neurodivergens fél érzékeny a hangokra, hangsúlyokra, és a párja megemelt hangjától visszahúzódik vagy shutdown-t él át, vagy az érintéshez való viszonya sajátos, például nem tudja elviselni az érintést, vagy éppen ellenkezőleg, az nyugtatja meg.

Sok esetben érezheti az egyik, vagy mindkét fél, hogy nem tudja, hol és hogyan van a másik érzelmileg a kapcsolatban, lehet valamelyik, vagy mindkét fél elégedetlen, érezheti érzelmileg kihasználtnak vagy elhanyagoltnak magát, érezheti a párja viselkedését játszmának, ami sajnos nagymértékben kihat a kapcsolat más dimenzióira (például az elkötelezettségre, a kapcsolati biztonságra és a szexualitásra), valamint a kapcsolati elégedettségre.

A következő részben a mindennapok szervezésének sajátosságaival és nehézségeivel foglalkozom (Eltérő neurotípusú párok (ND-NT) együttélése és nehézségei 2. A mindennapok szervezésének nehézségei), a harmadik részben a szexualitás, a negyedik részben pedig a meltdown és shutdown párkapcsolati helyével, kihívásaival és megküzdési lehetőségeit tekintem át részletesebben.