Diagnosztikai tendenciák, dilemmák és eszközök. - Az autizmus diagnosztikája és differenciáldiagnosztikája 3.

Egyre több szakmai fórumon megjelenő és különösen problematikus kérdés, hogy a jelenlegi mentális egészségügyi diskurzusban bizonyos diagnózisok „trendivé” váltak. Az ADHD és az autizmus spektrumzavar jelentős destigmatizáción ment keresztül, ami önmagában pozitív folyamat, hiszen több ember jut segítséghez és pontosabb önmegértéshez. Ugyanakkor a közösségi média platformjai, különösen a TikTok, Facebook vagy különböző influenszerkultúrák, gyakran leegyszerűsített és sokszor szakmailag kifejezetten pontatlan „pszichológiai”, „pszichiátriai” és „diagnosztikai” értelmezéseket terjesztenek. 

Ezek a tartalmak sok esetben azt az érzetet vagy elvárást alakíthatják ki a fogyasztókban, hogy ők maguk is valamely nevezett diagnosztikus kategóriába tartoznak. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az ilyen tartalmak készítői között gyakran találunk komorbid állapotokkal élő, illetve önmagukat öndiagnózis alapján meghatározó személyeket is, így az általuk közvetített élmények és értelmezések nem feltétlenül tükröznek differenciáldiagnosztikai szempontból pontos képet. Gyakran olyan „tartalomgyártók” formálják a közvéleményt, akik sem klinikai tapasztalattal, sem megfelelő szakmai képzettséggel vagy képesítéssel nem rendelkeznek, ráadásként ezekre a tartalmakra és „tartalomgyártókra” gyakran áthatóan érvényesül a Dunning-Krüger effektus. Mindez könnyen vezethet további hibás öndiagnózisok kialakulásához, ami később megnehezítheti a kliens számára a valóban alapos, hosszanti és komplex diagnosztikai folyamat során megállapított diagnózis elfogadását. A vizsgálatra érkező személy ugyanis sokszor már nyílt vagy implicit elvárással érkezik arra vonatkozóan, hogy milyen diagnózist vár vagy tart valószínűnek önmagára nézve. 

A mai mentálhigiénés környezetben a „divatos” vagy “trendi” kifejezés olyan állapotokra utal, amelyekről a közösségi médiában gyakran beszélnek, és amelyeket az emberek gyakran diagnosztizálnak önmaguknál. A „nem divatos”, “nem trendi” kifejezés pedig olyan, mélyen stigmatizált, erős biológiailag háttérrel rendelkező, a közvéleményben súlyos rendellenességnek tekintett állapotokra utal, amelyek szigorúan a klinikai területen maradnak, és nem kerülnek online dicsőítésre. 

A „trendi” diagnózisok

A “trendi”-ként értelmezhető állapotokra jellemző, hogy  azok tudatossága és a személyes azonosulásuk hirtelen megnőtt, gyakran olyan digitális közösségek (mint a TikTok, a Facebook, vagy YouTube) és hangos, de olykor szakmailag nem képzett influencerek és “tartalomgyártók”, “edukációs oldalak” hatására, amelyek az állapotokkal együtt járó jellemzőket azonosulható tulajdonságokként ábrázolják.

Az autizmus és az ADHD nagyon elterjedt a digitális diskurzusban. A neurodiverzitás mozgalmak és a „maszkolás” szélesebb körű megértésének is fontos szerepe volt ezen állapotok destigmatizálásában, ami alapvetően rengeteg pozitív következmény mellett sajnos számos hátulütővel is jár az autista és ADHD személyek ellátása és diagnosztikája szempontjából.

Egyrészt a szociális médiában nagy hangsúly helyeződik a figyelmen kívül hagyott figyelemzavaros tünetekre vagy nem diagnosztizált, esetleg elbagatellizált autizmus jelekre, szakemberi mulasztások gyanújára, ami erősen romboló hatással van az ellátott-ellátó kapcsolatokra és bizalomra. Másrészről ezekben a népszerűsítő online tartalmakban gyakran kifejezetten csak az állapotok pozitív aspektusaira koncentrálnak, míg számos diagnosztikus követelmény, nehézség és jellemző gyakran elhallgatásra kerül. Ugyanakkor egyes nehézségek indokolatlanul felnagyítva jelennek meg, más kihívásokat vagy jellemzőket pedig kifogásként használnak és kínálnak a társadalmi elvárások és szabályok semmibevétele vagy megszegése során.

A nem “trendi”, de elfogadott diagnózisok

Az általános szorongás és depresszió is elfogadott, vagy inkább “elviselhető” diagnózisokként szerepelnek mind az online, mind az élő diskurzusban. Ezek a kifejezések a széleskörű szociális média és a mindennapi használat miatt gyűjtőfogalomakká váltak, például a mindennapi stressz és a rossz hangulat leírására. 

Ez egyrészt problémás, mert sokan azzal a nyilvánvaló vagy kevésbé nyilvánvaló meggyőződéssel és elvárással kerülnek kapcsolatba az ellátórendszerrel, hogy depresszió vagy szorongás magyarázza a nehézségeiket.  Emiatt nehéz vagy elfogadhatatlan lesz számukra, ha a szakember megfelelő tudással és klinikai gyakorlattal a háttérben személyiségzavar, bipoláris zavar, vagy éppen skizofrénia diagnózist állapít meg. 

Másrészt azért is problematikus, mivel ezzel egyidejűleg a szorongás és depresszió diagnózisokkal élők részben elveszítették a “jogot” ezen állapotok szenvedésterhének megélésére vagy kifejezésére, és a támogató megértésre. Holott erre rendkívül nagy szükségük lenne a környezetüktől valódi depresszió vagy szorongás esetén. A kifejezések popularizálódásának következményeként továbbá sokszor burkolt devalidációval, esetleg burkolt vagy nyílt hibáztatással találkoznak a társas kapcsolatokban “Jaj már, mindenki tud egy kicsit depressziós lenni”, “Csak ki kellene lépned a komfortzónádból, hiszen ott van a fejlődés és a boldogság.” vagy “Ugyanmár én is félek a pókoktól, de nem kell gyógyszert szednem rá”.

A „nem divatos” vagy “nem trendi” diagnózisok

Ezzel párhuzamosan léteznek olyan pszichiátriai állapotok is, amelyek ritkán jelennek meg „azonosulható”, esztétizált vagy romanticizált formában a közösségi médiában. Ezeket az erősen stigmatizált diagnózisokat, mint például a Skizofrénia, a Bipoláris zavar, a Borderline személyiségzavar, vagy a Disszociatív identitás zavar (DID) továbbra is nagyrészt társadalmi hallgatás, félelem, elutasítás és a leegyszerűsítő negatív sztereotípiák övezik. E súlyos pszichiátriai állapotok menedzselése sok esetben ismétlődő pszichiátriai bentfekvést, hosszantartó szisztematikus pszichoterápiát vagy élethosszig tartó gyógyszeres kezelést tesz szükségessé. Ezek tehát olyan állapotok, amelyeket ritkán illeszkednek a közösségi média „szokatlan” vagy azonosulható esztétikájához. Kevésbé „fogyaszthatók” digitális identitásként: tüneteik gyakran súlyos szenvedéssel, interperszonális nehézségekkel, funkcióromlással, gyakran erős társadalmi megbélyegzéssel és kirekesztettséggel járnak, ezért a nyilvános diskurzus inkább elkerüli, mintsem romanticizálja őket. Ennek következtében nem rendelkeznek olyan népes, a megbélyegzéstől mentes, gyakran idealizált online követőtáborral sem, mint más pszichiátriai kondíciók. 

Penetráló hatásuk és a „megérthető” online trendek hiánya miatt ezen kondíciók teljes mértékben a klinikai pszichiátria területén maradnak, kevésbé befolyásol őket a szociális média pozitív torzító hatása valamint a diagnosztikai infláció. 

A differenciáldiagnosztika kihívásai

Ahogyan egyes tanulmányok is mutatják, miközben az autizmus, ADHD, szorongásos zavarok és PTSD diagnózisainak száma meredeken emelkedik, addig a klasszikus pszichiátriai kategóriák, mint a skizofrénia vagy a bipoláris zavar előfordulása lényegében stabil maradt. Ez óhatatlanul felveti a kérdést: vajon mely diagnosztikus kategóriák kerülnek tévesen autizmusként, ADHD-ként vagy szorongásos zavarként diagnosztizálásra? Nem kizárható, hogy bizonyos személyiségzavarok, disszociatív állapotok vagy akár szkizotíp szerveződések rejtve maradnak az aktuális diagnosztikus tendenciák mentén.

Egy félrediagnosztizált autizmus például elfedhet traumaalapú disszociációt, kezdődő pszichotikus folyamatot vagy súlyos személyiségszerveződési zavart. Fordítva pedig egy autista személy könnyen kaphat szkizofrénia vagy személyiségzavar diagnózist pusztán azért, mert meltdown során dezorganizált vagy bizarr viselkedést mutat, vagy mert súlyos nehézségei vannak a társas kapcsolatok terén.

Københavns Universitetsbibliotek, København, 2024

További nehézséget jelent, hogy a diagnosztikus eszközeink sok esetben nem megfelelő érzékenységűek, sokszor alkalmatlanok a tankönyvszerű prezentációtól eltérő megjelenések felismerésére. Nyelvezetük gyakran nem illeszkedik ahhoz a kommunikációs szükséglethez, ami az adott csoporthoz tartozók megértését támogatná. Nemritkán érthetetlen koncepciókat használnak, túl konkrétak, így hamis negatív eredményre vezetnek, mert a kliens nem ismeri fel benne a saját, amúgy a diagnosztikus kritériumhoz tartozó tapasztalatait. (Például “Bizonyos szavak hangzása vagy magas frekvenciájú zajok fizikailag fájhatnak a fülemnek.” Ha nem fájdalmat élnek át, hanem kellemetlenséget, hányingert, vagy egyebet, akkor erre sok autista, akiknek a szűrésére a kérdésnek szolgálnia kellene, nemmel fog válaszolni. Pedig valójában megjelenik náluk a szűrni kívánt jelenség, de a kérdésfeltevés módja interferál a kérdés szándékával.) Az alkalmazott eszközök gyakran nem tudnak mit kezdeni a maszkinggal, a nyelvi nehézségekkel, vagy a szorosan átfedő pszichopatológiai jelenségekkel.

Problémás továbbá a diagnosztikai eszközök nem megfelelő használata. Gyakran tapasztalom különböző klinikai helyzetekben, hogy egy szűrőeszköz diagnosztikus eszközként kerül alkalmazásra, illetve strukturált vagy félig strukturált interjúkat önkitöltős tesztként alkalmaznak a diagnosztika során. Ezek egyrészt jelezhetik azt is, hogy nem megfelelő ezen eszközök ismerete, másrészt aggasztó reakció lehet a nyomásra, ami az ellátórendszerre tevődött, de mindenképp aggályos.

Sokak értetlenkednek vagy elégedetlenkednek azon, hogy a szakemberek “nem együttműködőek”. De mit is jelent az együttműködés vélt hiánya?

Lehet szakmaiatlanságból vagy tapasztalatlanságból adódó szakmai hiba, vagy tévedés, ami nem feltétlen szándékolt és direkt ártani akarás, hanem sok esetben tájékozatlanság, vagy a megfelelő képzés hiányából adódó kompetenciahiány. Ugyanakkor a “nem együttműködés” sokszor egy szakmailag megalapozott döntés, ami nem egyezik a kliens diagnosztikai elvárásaival, ezért elégedetlenséget szül.

A differenciáldiagnosztika nem pusztán adminisztratív feladat, hanem etikai kötelezettség is. A diagnosztának egy szakmailag megalapozott gatekeeper funkciója is van, hiszen szakemberként nemcsak az egyén érdekeit kell figyelembe venni, hanem a populáció érdekeit is. Szakemberként arra esküdtünk fel, hogy „elsősorban nem ártunk”, és a diagnosztikus kategóriák indokolatlan kibővítése ezt az elvet sértheti. 

Amikor az egyes kezelések hatékonyságának mérése és a diagnosztikus kritériumok újraértelmezése vagy a terápiás ajánlások olyan populációs vizsgálatokra épülnek, ahol a legfontosabb beválasztási kritérium maga a diagnózis megléte, akkor a téves vagy más diagnózisokat elfedő diagnózisok súlyos torzítást okozhatnak. Mire gondolok, amikor ezt írom? Amikor az antidepresszívumok vagy antipszichotikumok vagy ADHD gyógyszerek hatékonyságát mérjük hatalmas tanulmányokban, akkor összehasonlítjuk hogyan reagáltak a kezelésre azok, akik depresszió vagy skizofrénia diagnózissal rendelkeznek. Ha a depresszió diagnózis alá bekerülnek olyanok, akiknek valójában autisztikus kiégésük vagy személyiségzavaruk van, ha a skizofrénia diagnózis alá bekerülnek olyanok, akiknek autizmusuk, személyiségzavaruk vagy DID-jük van, vagy ADHD helyett skizofréniájuk, bipoláris zavaruk, személyiségzavaruk vagy autizmusuk van, akkor hamis alapokon úgy fog tűnni, hogy az antidepresszívumok, antipszichotikumok és ADHD gyógyszerek egyre kevésbé hatékonyak. Ez a hamis eredmény és “tudás” veszélyeztetni fogja azok ellátását, akik valóban depresszióval, skizofréniával vagy ADHDval rendelkeznek, mert egy nem valid forrásra alapozva át fogja rajzolni, hogy mely gyógyszereket érdemes alkalmazni a kezelésben.

Ugyanez a jelenség az autizmus esetében az öndiagnózisok és a szociális médián terjedő hamis információk következtében csökkenteni fogja az esélyét annak, hogy az autisták releváns segítő támogatáshoz jussanak, mivel az autizmuskép és a támogatási igények nem autistákra, hanem pl. ADHDkra, bipolárisokra vagy személyiségzavarosokra lesznek szabva.

Strand tæt på Den Tilsandede Kirke, Skagen, 2026

A megfelelő képzettségen és skilleken, vagy azok hiányán alapuló kapuőr funkció rendkívül átható következményeket hozhat magával az egyes csoportok támogatását és kezelését illetően.

Emiatt rendkívül fontos lenne megfelelő képzés és továbbképzés, valamint a kompetenciahatárok egyértelmű definiálása, mérése, (ön)ismerete és tiszteletben tartása. Például a tapasztalati szakértő, a szakértő és a szakember kategóriák megfelelő elkülönítése, valamint a kompetenciahatárok ismerete segítene abban, hogy egy tanító, pedagógus, író, újságíró, coach, mentáltréner vagy influencer ne kínáljon olyan szolgáltatásokat, vagy alkalmazzon olyan intervenciókat, amivel túllépi a hatáskörét és kompetenciáit (pl screening vagy diagnosztikus tesztek képzettség nélküli használata, traumaírás és traumaterápia, mentálhigiénés támogatás megfelelő strukturált, pszichológiai vagy pszichiátriai képzettség nélkül).

A kompetenciahatárok ismerete és betartása elősegítené továbbá, hogy ne kerüljenek tévinformációkat vagy “szakmainak” tűnő, ám megtévesztő, félrevezető, vagy egyszerűen csak minden szakmai alapot nélkülöző posztok, videók publikálásra a szociális médiában differenciáldiagnosztikáról, kezelésről, gyógyszerekről, vagy a diagnosztikus kritériumokról és folyamatokról.

A modern pszichiátria egyik legnagyobb kihívása az, hogy képes legyen egyszerre empatikusnak és diagnosztikailag szigorúnak maradni. A destigmatizáció nem jelentheti a diagnosztikus határok teljes feloldását. Az autizmus differenciáldiagnosztikája különösen megköveteli a fenomenológiai érzékenységet, a longitudinális szemléletet és a pszichopatológiai precizitást. Mert végső soron nem az a cél, hogy egy diagnózis „jól hangozzon”, hanem az, hogy a személy valódi pszichés struktúráját és szenvedésének természetét a lehető legpontosabban megértsük, ezáltal megfelelő segítséget és támogatást tudjunk biztosítani számára.

Mindezek miatt rendkívül fontosak számomra az olyan kezdeményezések, ahol autista szakemberek megfelelő képzettséggel és önreflexióval kutatnak, és igyekeznek segíteni például az autizmus koncepciójának, kritériumainak, diagnosztikájának és támogatásának jobbá és megbízhatóbbá tételét, mint az ADI (Autistic Doctors International), az AADC (Autistic Autism Diagnosticians Collaborative), vagy az AASPIRE.

Források:

Ahuja J, Fichadia PA. Concerns Regarding the Glorification of Mental Illness on Social Media. Cureus. 2024 Mar 21;16(3):e56631. 

Høj Jørgensen T, Osler M, Jorgensen M et al. (2022) Mapping diagnostic trajectories from the first hospital diagnosis of a psychiatric disorder: a Danish nationwide cohort study using sequence analysis. The Lancet Psychiatry; 10, 12-20

Kruger, J., & Dunning, D. (1999). Unskilled and unaware of it: How difficulties in recognizing one's own incompetence lead to inflated self-assessments. Journal of Personality and Social Psychology, 77(6), 1121–1134.

Neumann M, Steiner-Hofbauer V, Aigner M, Höflich A, Holzinger A, Mittmann G. (2026) Increasing self- and desired psychiatric diagnoses among emerging adults: Mixed-methods insights from clinical psychologists. Int J Clin Health Psychol. 26(1):100661. 

Singh, M. (2024) Why We’re Turning Psychiatric Labels Into Identities. The New Yorker

Thom J, Jonas B, Reitzle L, Mauz E, Hölling H, Schulz M. (2024) Trends in the Diagnostic Prevalence of Mental Disorders, 2012-2022—Using Nationwide Outpatient Claims Data for Mental Health Surveillance. Dtsch Arztebl Int. 31;121(11):355-362.

Yeung A, Ng E, Abi-Jaoude E. (2022) TikTok and Attention-Deficit/Hyperactivity Disorder: A Cross-Sectional Study of Social Media Content Quality. Can J Psychiatry.;67(12):899-906.