Kollaboratív terápia
- Csilla Csekő
- May 20
- 8 min read
A kollaboratív terápia egy viszonylag új megközelítés, melyet az 1980-90-es évek
fordulóján két pszichoterapeuta, Gloolishian és Anderson dolgozott ki. Megalkotói a családterápiás rendszerszemléletet kötik össze a szociális konstruktivizmus nézeteivel, valamint az autoritásra építő, normatív, a személlyel szemben a diagnózist előnyben részesítő pszichoterápia kritikájával.
Nézőpontjuk tehát alapvetően szociális konstruktivista, ami azt jelenti, hogy a társadalmi valóságot, annak intézményeivel, jelentéseivel, szabályaival, normáival és hiedelmeivel együtt megalkotottnak, létrehozottnak tekintik. Hangsúlyozzák továbbá, hogy a társadalmi, kulturális rendszerek megalkotása és megerősítése hatalmi helyzetek és egyenlőtlenségek folytán jön létre, azokat újra és újra megerősíti. Az egyén a szocializáció során mindig is létező, magától értetődő valóságként ismeri meg a kialakított világot, gondolkodása annak közegében alakul.
A kollaboratív terápia szorosan illeszkedik a nyelvi konstruktivizmus gondolatához, mely szerint a nyelvnek (és más szimbolikus kommunikációs formáknak és cselekvéseknek) jelentős szerepük van a társas és társadalmi valóság megteremtésében. Az egyén a nyelvelsajátítás során nem egy üzenetközvetítő eszközt, hanem számos, a nyelvi jelentéseket és a nyelvhasználat módját is meghatározó diskurzust és szabályt tanul meg.
Goolishian és Anderson alapvetően magasan edukált, több területen jól képzett, jó nyelvi képességekkel rendelkező, ám a hagyományos pszichoterápiákban csalódott, vagy éppen traumatizált kliensek számára alakította ki megközelítését. Az évek során azonban bebizonyosodott, hogy ennél jóval szélesebb körben alkalmazható. Jól illeszkedik a személyközpontú, humanisztikus terápiákhoz (Maslow, Rogers), a narratív (White) és a megoldásközpontú terápiához (de Shazer), a reflektív team módszerhez (Andersen), illetve hatást gyakorol a társas és társadalmi kontextust korábban alapvetően nélkülöző pszichológiai irányzatokra is (sématerápia).
A kollaboratív terápia alapelvei tehát az 1990-es évek filozófiai, társadalmi, tudományos és pszichológiai változásaihoz, nézőpontjához illeszkednek. Napjainkban, ezen változások eredményeit, bizonyos esetekben popularizálódását, kiüresedését látva, más esetekben a minimális érvényesülésüket sem tapasztalva, érdemes tisztázni, mit jelentenek ezek az alapvetések.
A kollaboratív terápia tere, kontextusa
A szociális konstruktivista pszichológia a személyt nem a modern szelf-elméletek alapján közelíti meg, vagyis nem egy stabil, individuális, racionális, autonóm, a környezetétől elhatárolt személyiség fogalommal dolgozik. A kollaboratív terápia terében az én nyitott, aktív, észlelő, értelmező és interszubjektív (kapcsolatokban létező), aki flexibilis identitások komplexitásaként jelenik meg. Ez az összetett, többszörös én a társas és társadalmi kontextusokban alakul és változik.
A kollaboratív terápia tágabb kontextusa tehát a történetileg és társadalmilag, továbbá társasan létrehozott valóság. Ez maga az adott társadalom, annak struktúrái, viszonyai, szabályai, kulturális hiedelmei és értékei, a nyelv és más szimbolikus kommunikációs eszközök (kép, test, öltözködés), valamint ezek értelmezései. Vagyis a terápia kontextusa a személyt körülvevő társadalmi és társas rendszer, annak hatása a személyre, célja pedig ennek a hatásnak a megjelenítése és reflexiója a terápiás folyamatban.
Alapvetően tehát a személy és az őt körülvevő viszonyok párbeszédének, illeszkedésének feltérképezése zajlik. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a terápia során áttekintjük azokat a társas, intézményi, kulturális és egyéb kapcsolatokat és helyzeteket, amelyekben a kliens mindennapjai aktuálisan telnek, amelyek számára problémát okoznak. A feltérképezés magában foglalja a személy és az őt körülvevő társas, intézményi, kulturális világ közötti párbeszéd módjának, lehetőségeinek megismerését, az eltérő értelmezések sokaságának kibontását is. Mindezek alapján feltárjuk azokat a lehetőségeket, ahol változás jöhet létre. Ez lehet a kliens értelmezésének vagy viselkedésének változása, a körülmények változtatása, de akár nagyobb léptékű kulturális változtatás is. A cél mindig a jobb illeszkedés kialakítása, és ehhez a reálisan rendelkezésre álló módokat keressük.
A kollaboratív terápia tere tehát egy diszkurzív tér lesz, ahol aktív kommunikációs folyamat és jelentésalkotás zajlik. Ez a folyamat egyidejűleg támogatja a megélt tapasztalatok értelmezését (akár több értelmezési keretben és nézőpontból), az érzelemkifejezést (vagy megjelenítést), a változások léterehozásának lehetőségeit, és ad mintát a jelentésalkotó folyamatok és a kommunikációs helyzetek társas működtetésére.
A kollaboratív terapeuta pozíciója
A kollaboratív terapeuta tudatosan kilép az autoritásként értelmezett szakértő szerepéből, a társadalmi struktúrákat és azok működését visszaigazoló, a klienst megítélő pozícióból. Nem normatív, lehetőség szerint nem diagnosztizál (vagy ha igen, támogató céllal, a kliens tapasztalatait szem előtt tartva), a változást nem kívülről és felülről kívánja “levezényelni”.
A gyakran emlegetett “nemtudás”, “nem szakértő” hozzáállás nem azt jelenti, hogy a terapeuta nem képzett szakember, vagy hogy ne alkalmazná a szaktudását. Sokkal inkább azt, hogy egy kíváncsi, érdeklődő, nem megítélő pozíciót vesz fel, amelyben a megértés, a közös értelmezések létrehozásának szándéka vezeti. A terapeuta szaktudása, tapasztalatai, értékei, nézőpontja nagyon is transzparensen van jelen, ám nem előíró, egyedül érvényes jelleggel. Gyakran inkább új szempontok beemelésében, értelmezési javaslatokban, alternatív cselekvési kimenetek keresésében, nem pedig utasításokban vagy kötelező házi feladatok kiadásában mutatkozik meg.
A közös értelmezés és megértés nem jelent feltétlen egyetértést a terápiában sem. Az, hogy a kliens adott körülmények között miért meghatározott döntéseket hoz, viselkedési mintákat követ, vagy értelmezéseket alkot, megérthető és elfogadható, de éppen a változás érdekében zajlik ezek közös újraértelmezése. A cél a körülmények, helyzetek, mintázatok minél több szempontból, minél több történetszál kibontásával történő körüljárása, ahol a személy megélése és értelmezése szélesebb kontextusba kerül.
A kollaboratív terapeuta tehát bizonyos területeken szakértő lesz: az aktív meghallgatás, a beszélgetés, a közös jelentéskonstrukció, a kommunikáció, a kapcsolatok és a kapcsolódás szakértője. Annak szakértője lesz, hogyan lehet látszólag, vagy ténylegesen egymást kizáró értelmezéseket, történetszálakat és narratívákat úgy létrehozni, hogy abban mind a személyes tapasztalatok eltérései, mind a társas egymásra hatás értelmet és elismerést nyerjen.
A kliens pozíciója
A kilens pozíciója a kollaboratív terápiában az ágenciára (a cselekvés és döntés személyes képességére) épül, vagyis kifejezetten aktív. A kliens aktivitása voltaképpen a terápia egyik alaptétele. Kiindulópontja, hogy az ember értelmező és önértelmező lény, aki mind önmagára, mind az életére, viselkedésére, szociális kapcsolataira vonatkozóan képes önreflexív kérdéseket feltenni.
Az aktivitás egyik aspektusa a kliens felelősségvállalása az életéért, és az a (terapeuta által folyamatosan megerősített) pozíció, hogy valóban képes cselekedni és változtatni. Az aktivitás másik aspektusa a kíváncsiság, a kereső aktivitás, amivel a kliens szemügyre veszi az élete eseményeit, nyitott azok értelmezésére, az aktuálisan jobb megoldások, a (tőle) korábban szokatlan kimenetek felfedezésére és kivitelezésére. A kliens aktivitása folyamatos értelmező aktivitás is, amely azon túl, hogy a megélt tapasztalatokhoz értelmet társít, azokra magyarázatot ad, egyben betekintést nyújt a társas jelentésalkotás folyamatába, tágítja a kliens perspektíváját és értelmező, cselekvési repertoárját.
Azokban a kultúrákban, ahol a terapeuta hagyományosan aktív tekintélyszemély, a kliens pedig passzív és alárendelt a terápiás helyzetben, nehéz lehet ezeket a pozíciókat megváltoztatni a terapeuták és a kliensek számára egyaránt.
A terapeuta esetében a pozíció megtartását a képzés, továbbképzés, a szupervízió, valamint a kliens visszajelzései biztosítják.
A terápiába érkező kliens részéről pedig fontos annak belátása, hogy a terapeuta nem megszerelő, megmondó pozícióban van, ugyanakkor megcsinálni sem tud a kliens helyett semmit, ahogy megmenteni sem tudja őt. (Időnként a terápiás kapcsolat kezdetén a pozíciók tudatosítása és kialakítása zajlik, ezt követi a tényleges kollaboratív munka).
A terápiás kapcsolat
A kollaboratív terápia egy terápiás együttműködés, melynek az egyenrangúság, a kölcsönös elfogadás és bizalom jelenti az alapját. Bár a terápiás kapcsolat jelentőségét a legtöbb terápiás irányzat hangsúlyozza, a kollaboratív szemléletben a kapcsolatiság (kapcsolati self) konstruktív dimenziója jóval nagyobb szerephez jut. A kapcsolódásban rejlik a terápiás munka lényege, ebből indul ki a közös vizsgálódás, a jelentések közös konstrukciója (ko-konstrukció), az újraértelmezés és a változás lehetőségeinek keresése.
A terápia fókusza
A kollaboratív terápia fókuszát a kliens mindennapi tapasztalatai, életeseményei, gondolatai, érzelmei és értelmezései jelentik. A gyakran idézett “a kliens a saját élete szakértője” kifejezés tehát úgy értendő, hogy a kliens ismeri legjobban a saját élményeit, tapasztalatait, érzéseit és körülményeit, ezért hozzá fordulunk, hogy ossza meg ezeket.
A megélt élettapasztalatok megosztása tehát rendkívül lényeges része a terápiás folyamatnak, ugyanakkor fontos látni ennek terápiás határait is.
A megélt élettapasztalat mindig valakinek (a kliensnek) a tapasztalata meghatározott kontextusban, adott szereplőkkel. Vagyis a terápiás térben (sem) választható el a megosztott tapasztalat sem a kontextustól, sem a többi résztvevő szerepétől, pozíciójától, sem pedig attól a ténytől, hogy adott eseményt akár valamennyi szereplő másként fogja elmondani. A megélt élettapasztalat megosztása tehát mindig az elbeszélő nézőpontjából történik, de lehetnek az övétől merőben eltérő perspektívák és megélések is, melyek a másik egyén szintjén ugyanúgy érvényesek.
Ugyanilyen fontos, hogy a megélt tapasztalat a legtöbb esetben nem elválasztható a hozzá kapcsolódó értelmezéstől. Vagyis a legritkább esetben találkozik a terapeuta primér, nyers élményekkel (belázasodtam). Azok gyakran már a megélésük pillanatában is értelmezéshez kapcsolódnak (influenzajárvány van), a megosztás során pedig újabb értelmezések társulnak hozzájuk (elkaptam az influenzát, ezért estére belázasodtam). Ezek az értelmezések lehetnek nagyon helytállóak (a kliens tényleg influenzás), de lehetnek pontatlanok vagy akár tévesek is (a kliensnek voltaképpen vakbélgyulladása van, azért lázas, de az influenzajárvány megfelelő és elégséges értelmezésnek tűnik). A primér tapasztalatot tehát nem kérdőjelezi meg a terapeuta (a kliens belázasodott), de az értelmezést a klienssel együtt áttekintik, és közösen megkeresik a pontatlan vagy az adott helyzetben nem helytálló vagy nem előrevivő értelmezéseket (a kliens nem influenzás, tehát az állapotán nem segít, ha teázik otthon). A cél olyan új értelmezés és cselekvési alternatíva keresése (kórház, műtét), ami az adott esetben jobban illeszkedik a megélt tapasztalathoz, és nagyobb eséllyel lesz támogató. Az értelmezések gondos áttekintése, átértelmezése, pontosítása, a teljesen új értelmezés létrehozása tehát nem azonos a megélt tapasztalat megkérdőjelezésével, invalidálásával.
Ugyancsak lényeges, hogy a megélt tapasztalat elmondásával, megosztásával a személynek van valamilyen szándéka, számít valamilyen számára kedvező reakcióra és következményre. A várt reakció lehet egyetértés, megerősítés, elismerés, érzelmi támogatás, és sok minden más. Vagyis az elbeszélő nyíltan vagy rejtetten (vagy akár nem tudatosan) szeretne valamit elérni. Ennek érdekében meghatározott pozíciót vesz fel, meghatározott állítást (állításokat) tesz, ezekhez illeszkedő értelmezéseket és érveket sorakoztat fel, illetve érzelmeket jelenít meg. Vagyis az élettapasztalat nyelvi, vagy más eszközzel történő megosztása többszörösen absztrakt és konstruált lesz, ami egyidejűleg mutatja meg a kliens megélt valóságát (mint tényleges, személyes valóságot), önértelmezését (mint személyes értelmezést) és annak társas-társadalmi illeszkedését.
A társas-társadalmi illeszkedés kérdése gyakran rendkívül kényes területe a terápiának, amely számos interakció elemzésével, a személyes felelősségek elismerésével, de nem kizárólag személyes keretben zajlik. A kontextuális elemzés, a különböző nézőpontok, értelmezések, kommunikációs szándékok vizsgálata, a folyamatos reflexió és önreflexió megerősítő lehet a komplex személyiség árnyaltabb megértése, illetve a mindennapi társas folyamatok megélése és alakítása terén is.
Lényeges terápiás fókusz tehát a kliens nézőpontjának, megélésének, értelmezésének és retorikai szándékainak megértése és megerősítése, ugyanakkor változást csak új értelmezések, megoldások és cselekedetek hoznak.
Felhasznált irodalom
Anderson, H. (1997). Conversation, language, and possibilities: a postmodern approach to therapy (1st ed.). Basic Books.
Anderson, H., & Gehart, D. (Eds.). (2012). Collaborative therapy: Relationships and conversations that make a difference. Routledge.
Borgos Borgos, A. (2002). “Testkép-képek”. Áttekintés a fogalom filozófiai és pszichológiai értelmezéséről. In M. Csabai & F. Erős (Eds.), Test-beszédek: köznapi, és tudományos diskurzusok a testről (pp. 46-60). Új Mandátum Kiadó.
Brinkmann, S. (2008). Identity as Self-Interpretation. Theory & Psychology, 18(3), 404-422.
Brinkmann, S. (2010). Character, Personality, and Identity: On Historical Aspects of Human Subjectivity. Nordic Psychology, 62(1), 65-85.
Brock, S. (2019). The Social Philosophy of Harré as a Philosophy of Culture. In B. A. Christensen (Ed.), The Second Cognitive Revolution: A Tribute to Rom Harré (pp. 53-62). Springer International Publishing.
Brockmeier, J. (2019). What Is It to Be a Human Being? Rom Harré on Self and Identity. In B. A. Christensen (Ed.), The Second Cognitive Revolution. Theory and History in the Human and Social Sciences (pp. 43-49).
Davies, B., & Harré, R. (1990). Positioning: The Discursive Production of Selves. Journal for the Theory of Social Behaviour, 20(1), 43-63.
Gergen, K. J. (2009). Relational being: Beyond self and community. Oxford University Press.
Gergen, K. J. (2015). An Invitation to Social Construction (Third Edition ed.). SAGE Publications Ltd.
Goolishian, H. & Anderson, H. (1987). Language systems and therapy: An evolving idea. Psychotherapy, 24, 529-538.
Harré, R. (1986). Varieties of realism. Blackwell Publishing.
Harré, R. (1998). The singular self: An introduction to the psychology of personhood. SA
Harré, R., & Moghaddam, F. (2003). The self and others: Positioning individuals and groups in personal, political, and cultural contexts. Greenwood Publishing Group. GE Publications Ltd
Hermans, H. J. M., & Hermans-Konopka, A. (2010). Dialogical Self Theory. Positioning and CounterPositioning in a Globalizing Society. Cambridge University Press.
Wetherell, M. (1998). Positioning and Interpretative Repertoires: Conversation Analysis and PostStructuralism in Dialogue. Discourse & Society, 9(3), 387-412.
Comments