Diszkurzív pszichológia

A diszkurzív pszichológia egy újabb pszichológia irányzat, amely az egyént a társas és a tágabb szociális struktúrák (társadalom, kultúra, intézmények, hierarchiák), valamint a szociálisan értelmezhető cselekvések (ezeket a kommunikáció különböző formáinak is tekinthetjük) összefüggésében határozza meg és vizsgálja. 

Alapvetései: a szociális konstruktivista szemlélet, a diszkurzusok vizsgálata és a szubjektum társasan megalkotott jellege. Ez bővebben a következőket jelenti: 

1. Szociális valóságunk (társadalom, kultúra, intézmények, hierarchiák, szabályok, normák és jelentések) társasan konstruált és megosztott, időhöz és helyhez kötött. Létrehozásában a személyek nem egyenlően vesznek részt, azokat olyan, hatalmi pozícióban lévő és hatalmi igényeket kielégítő intézmények alkotják meg, mint például a jog, a vallás, a tudomány, a nyelv vagy a kultúra.

2. A szociális valóság tehát alapvetően a mindenkori domináns csoport valóságát tükrözi és érdekeit szolgálja, miközben más (kisebbséginek tekintett) tapasztalatokat érvényteleníthet. A domináns valóság konstrukciói, diszkurzusai, narratívái, értelmezései és szabályai ugyanakkor általánosan érvényesként elfogadottak, mindenkire vonatkozók.

   
   

3. A szocialis konstruktivista pszichológiák (narratív, diszkurzív pszichológia, szociális reprezentáció elmélet, kritikai pszichológia) célja egyrészt, hogy a természetesnek tekintett, ám valójában létrehozott struktúrák, eljárások és gyakorlatok működését és hatását  feltárja.

   
   

Köztéri szobor, Aarhus, 2026

Nem véletlen tehát, hogy a szociális konstruktivista pszichológiák a mindennapi élethelyzeteket vizsgálják, és széles teret nyitnak a kisebbségi (másság) tapasztalatoknak és értelmezéseknek. Azt képviselik, hogy a társasan létrehozott valóság szabályait, normáit és megosztott jelentéseit a személy a szocializáció során természetesként észleli és sajátítja el, tehát személyisége és értelmezései is ezekbe ágyazva alakulnak. A szocialis konstruktivista pszichológiák szempontjából tehát a személy nem egy elkülönült, szigorúan lehatárolt individuum lesz, hanem a társas és szociokulturális világ része. Többszörös kapcsolódásokban létezik, amelyek hatnak rá, formálják, és amelyek egy részére valamilyen módon ő is hatást gyakorol. 

A diszkurzív pszichológia tehát azokra a megnyilvánulásokra és  cselekvésekre összpontosít, melyek ezekben a társas, szociokulturális kapcsolódásokban diszkurzívan jönnek létre.

Tág értelemben voltaképpen az észlelhető valóság egészével diszkurzív, kommunikatív viszonyban állunk, legyen az a természeti környezet, az emberi társadalom, vagy olyan szimbolikusan is formált és értelmezhető jelenségek, mint a nyelvhasználat, a képek, a terek, az épületek, az öltözködés, a közlekedés, a mozgás, és még sok egyéb. Ezt a kölcsönsen észlelő viszonyt a diszkurzív pszichológia gyakran fenomenológiai szemlélettel, a testileg is megélt egyéni tapasztalat felől ragadja meg.

A diszkurzív pszichológusok elemzési területei tehát alapvetően a társasan létrehozott diszkurzusok, ami két egymással szorosan összefüggő és egymásba folyó dimenziót jelent. Az egyik dimenzió a szociokulturális valóságot (a helyi társadalmi rendet) meghatározó társadalmi, intézményi diszkurzusok világa, amelybe olyan, az értelmezéseket irányító, társadalmi normákat és értékeket meghatározó beszédmódok tartoznak, mint a tudományos, a vallási, a gazdasági, vagy akár a kisebbségi diszkurzusok.  A másik dimenzió a köznapi interakciók (kommunikációs helyzetek) világa, amelyek nem pusztán az információátadást célozzák, hanem a társas kapcsolódás és cselekvés meghatározó formáit alakítják ki. A köznapi interakciók folyamatai a fent említett szélesebb társadalmi diszkurzusokba ágyazottak és az adott kultúra normái és szabályai szerint zajlanak. Ezek az interakciók szimbolikus eszközöket alkalmaznak (nyelv, kép, öltözködés, építészet, hang, testmozdulatok). A szimbolikus eszközök társasan meghatározott és megosztott, többszörös jelentéseket közvetítenek és hoznak létre. (Például a szivárvány a vallási diszkurzusban az Isten és ember közötti szövetség jelképe, az LMBT+ diszkurzusban és részben a neurodiverzitás mozgalomban is a sokszínűség, elfogadás/elfogadottság, büszkeség jelentések kapcsolódnak hozzá.)  Az alkalmazott szimbolikus eszköz (nyelv, kép, testi gesztusok) használatát befolyásoljak azok sajátosságai is. Vagyis bármilyen egyéni, köznapi kommunikációs forma, megnyilvánulás és interakció egy rendkívül összetett rendszerben jön létre.  

A köznapi interakciók tehát nem egyszerűen személyes közlések, hanem olyan aktusok (cselekvések) sorozatai, melyek az interakció valamennyi résztvevője számára előírják, hogy mit, mikor, kinek, hogyan és milyen következményekkel kommunikálhat. Az interakciókban nem pusztán információátadás zajlik (mint ahogy a  kommunikáció korai modelljei leírják), hanem a helyi szociokulturális viszonyrendszerek és értelmezések megjelenítése és újraalkotása is.

A diszkurzív pszichológiát a különböző diszkurzív helyzetek és cselekvések működése mellett azok hatása, következményei foglalkoztatják. A társas valóságot ugyanis nemcsak megalkotottnak tartják, hanem a személyes és a közös szociális világot formálónak is. Vagyis a különböző diszkurzív helyzetek és cselekvések alakítják a személyes világunkat, olyan, korábban az egyén belső világához tartozónak feltételezett jelenségek esetében is, melyekre a pszichológiában az emlékezés, az érzelem, az identitás, a hiedelmek, az attitűdök vagy éppen a kategorizáció megnevezéseket használjuk. (A kognitív pszichológia szerint az emlékeket az agyban tároljuk és onnan hívjuk elő, ezzel szemben a diszkurzív pszichológia szerint az emlékezés interakciók sorozatában, társas megvitatások során zajlik, emlékeink folyamatosan alakulnak. Az érzelmek esetében kiemelik a társasan letrehozott érzelmeket. Például a szégyen  vagy a bűntudat esetében megtanuljuk, hogy a kultúránk és környezetünk mit tart szégyenletesnek vagy helytelennek (bűnnek), méghozzá oly módon, hogy erre ismétlődőn és direkt vagy rejtett módon felhívják a figyelmünket. Egy beszélgetésben vagy vitában nagyon pontosan létre tudjuk hozni azt a helyzetet, amiben a másik a szándékaink szerinti érzelmeket produkálja: dühös lesz, szégyelli magát, bűntudatot érez, és így tovább).

Köztéri szobor, Viborg, 2025

A diszkurzív pszichológia ezeket a pszichológiai jelenségeket tehát nem a személy belső világának részeként, hanem a köznapi diszkurzusokban (interakciókban), vagyis jelentésalkotó, retorikailag megformált, társasan szabályozott kommunikációs helyzetekben vizsgálja. 

A köznapi kommunikációs helyzetekben változatos, de nem tetszőlegesen megválasztható  társadalmi szerepekből és ezekhez rendelt beszédpozíciókból válogatunk, ahogyan interakciós partnereink is. A kiválasztható pozíciókat meghatározza a kommunikáció kontextusa (környezete). Kontextus alatt egyidejűleg értjük a szociokulturális körülményeket (egy tárgyalás, egy vallási szertartás), az adott interakció közvetlen kontextusát (helyzet, szituáció), továbbá a résztvevők céljait és szándékait (beszédhelyzet). 

Az interakcióknak tehát mindig van célja, még ha nem is tudjuk pontosan meghatározni, mi az, vagy éppen ellenkezőleg, szeretnénk elfedni a valódi célt. Az interakciós célt jelentéskonstrukciós és retorikai  eszközökkel (a meggyőzést szolgáló nyelvi és más eszközökkel), valamint a beszédpozíciók megválasztásával és módosításával próbáljuk elérni. Pozícióválasztásunk és az interakciós partnernek kiosztott explicit és implicit (nyilvánvalóvá tett és ki nem mondott) pozícióink tehát korlátozottak, de célunk elérését szolgálják. Az interakciók során személyes állításokat hozunk létre magunkról és egymásról is (a jelentésalkotás és beszédpozíciók segítségével), illetve kölcsönösen konstruáljuk egymás identitását is. Az én-állítások és az identitásállítások sem tetszőlegesek, hanem a kommunikációs rendszer egészéből következnek. 

A diszkurzív helyzetekben tehát nem egyszerűen üzenetet közlünk, hanem különböző pszichológiai jelenségeket hozunk létre. Ezek közé tartoznak az identitáson túl a nagyon is privátnak gondolt testi állapotok, érzelmek és emlékek is. 

A diszkurzív pszichológia értelmezésében minden szimbolikus diszkurzív eszköznek van cselekvő potenciálja (tehát a nyelvi helyzetek is cselekvések), azok használatának hatása és következményei vannak nemcsak az interakcióban résztvevőkre, hanem szélesebb társas és társadalmi értelemben is.

Mindezekkel összhangban a diszkurzív pszichológia a verbális és nemverbális szimbolikus eszközökkel zajló társas cselekvések olyan széleskörű és komplex elemzését nyújtja, amely egyaránt támogatja ezen gyakorlatok és az azokat végző személyek megértését a kommunikáció évszázadában. Hiszen ezek a személyek mi magunk vagyunk.

Felhasznált irodalom:

Brockmeier, J. (2019): What Is It to Be a Human Being. Rom Harré on Self and Identity. In The Second Cognitive 

Revolution. A Tribute to Rom Harré. Bo Allesøe Christensen (szerk.). Switzerland: Springer, 43–49. 

Burr, V. (2015): Social Constructionism. London: Routledge.

Burr, V. and Dick, P. (2017): Social Constructionism. In The Palgrave Handbook of Critical Social Psychology. 

Brendan Gough (szerk.). London: Palgrave Macmillan, 59–80.

Danzinger, K. (1997): The Varieties of Social Construction. Theory & Psychology 7(3): 399–416.

Davies, B. and Harré, R. (1990): Positioning. The Discursive Production of Selves. Journal for the Theory of 

Social Behaviour 20(1): 43–63. 

Edwards, D. (1997): Discourse and Cognition. London: SAGE.

Edwards, D. and Potter, J. (1992): Discursive Psychology. In How to Analyse Talk in Institutional Settings. 

A Casebook of Methods. Alec McHoul és Mark Rapley (szerk.). London: Continuum International, 12–24.

Gergen, K. J. (1997): The Place of the Psyche in a Constructed World. Theory & Psychology.

Gergen, K. J. (2009): Relational Being. New York: Oxford University Press.

Harré, R. and Gillett, G. (1994): The Discursive Mind. London: SAGE. 

Hepburn, A. and Wiggins, S. (2005): Developments in Discursive Psychology. Discourse & Society 16(5): 595–

601. 

Potter, J. and Hepburn, A. (2008): Discursive Constructionism. In Handbook of Constructionist Research. 

Jaber F. Gubrium és James A. Holstein (szerk.). New York: Guildford, 275–293.