top of page

A trauma testi lenyomatai és az embodiment szerepe

Writer: Anna Csekő-Szél
Anna Csekő-Szél
Aug 9
6 min read

Updated: Aug 10

A pszichológiai traumáról sokáig elsősorban úgy gondolkodtak, mint egy emlékezeti vagy érzelmi problémáról, vagy karaktergyengeségről. A modern traumakutatás azonban rámutatott, hogy a trauma nem pusztán a múltban történt eseményekről és azokra adott reakciókról szól, hanem arról is, hogy ezek az események később milyen nyomot hagynak az idegrendszerben, a hormonális működésben és a test érzékelésében. A trauma nemcsak az emlékeinkbe vésődik bele, hanem a testünkben is megőrződik. Ezt a szemléletet képviselik többek között Peter Levine és Bessel van der Kolk, akik munkásságukkal jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a traumát ma már testi és idegrendszeri szempontból is értelmezzük.



Madonna, Sven Dalsgaard, 1957, Randers Kunstmuseum, Randers, Denmark, 2023
Madonna, Sven Dalsgaard, 1957, Randers Kunstmuseum, Randers, Denmark, 2023

A hétköznapi gondolkodásban gyakran feltételezzük, hogy egy veszélyes vagy megrázó esemény akkor válik traumává, ha az ember nem tudja „feldolgozni” azt. Ehhez sokszor valamilyen olyan magyarázatot keresünk, amely az egyén akaratgyengeségére, vagy jellemhibáira helyezi a fókuszt, tehát sokszor áldozathibáztató. 

A valóság ennél összetettebb. A trauma nem magából az eseményből fakad, hanem abból, hogy az idegrendszer hogyan reagál az esemény során, és az idegrendszerét senki nem válogathatja meg. Egy adott helyzet lehet rendkívül megterhelő, mégsem hagy tartós nyomot, míg egy másik, látszólag kevésbé súlyos esemény mély és hosszan fennmaradó következményekkel járhat. Az egyik ember lehet, hogy minden jelentősebb hatás nélkül átél valamit, ami egy másiknak egy életre szóló nehézségek okoz. A döntő tényező az lesz, hogy az egyén individuális tapasztalatai, társas és társadalmi helyzete, kitettsége és támogatottsága, fiziológiás és pszichológiai működése, valamint a helyzet kezelésére hasznosítható belső és külső erőforrásai milyen konstellációban vannak és milyen lehetőséget biztosítanak a traumatikus esemény átélése és az okozott nehézségekkel való megküzdés során.


Nagyon leegyszerűsítve Peter Levine a trauma velejét egy természetes biológiai folyamat megszakadásában látja, amely normális körülmények között lehetővé tenné a szervezet számára a veszélyhelyzetből való kilépést vagy megmenekülést. Az állatvilág megfigyelése során arra jutott, hogy a vadon élő állatok rendszeresen kerülnek életveszélyes helyzetekbe, mégis ritkán mutatnak tartós poszttraumás tüneteket. Úgy gondolja, hogy az egyik fontos oka ennek a különbségnek az emberekhez képest az, hogy a veszély elmúltával, testük remegéssel, intenzív mozgással vagy más fiziológiai folyamatokkal levezeti az aktivációt. Az emberi idegrendszer bár rendelkezik hasonló mechanizmusokkal, azonban a kulturális normák, a tudatos kontroll és a helyzetek összetettsége miatt gyakran meghiusul ezen reakciók traumát követő lezajlása. Az így feldolgozatlan “túlélési energia és drive” bennreked a szervezetben, és különféle testi vagy pszichés tünetek formájában mutatkozik meg.


A traumára adott válaszreakciók evolúciós szempontból alapvetően adaptívnak tekintendők. Veszély esetén az autonóm idegrendszer (más néven vegetatív idegrendszer, az emberi idegrendszer akarattól függetlenül működő része, amelynek feladata a belső szervek automatikus szabályozása és a test belső egyensúlyának (homeosztázis) fenntartása) mozgósítja a szervezet erőforrásait. Megemelkedik a pulzus, gyorsul a légzés, fokozódik az izomfeszülés, és a figyelem a fenyegetésre összpontosul. Ez az úgynevezett harcolj vagy menekülj válasz (fight or flight). Ha azonban a menekülés vagy az önvédelem nem lehetséges, a szervezet egy másik stratégiához folyamodik: a lefagyáshoz vagy összeomláshoz. Ilyenkor csökkenhet a mozgáskészség, tompulhatnak az érzelmek, megjelenhet a zsibbadtság vagy a testtől való eltávolodás élménye. Ezek a reakciók nem tudatos döntések, hanem az idegrendszer automatikus túlélési mechanizmusai.


Másik legkedvesebb traumaszakértőm, Van der Kolk kutatásai azt mutatják, hogy a trauma jelentősen befolyásolja az agy működését és struktúráját. A veszély észlelésben kulcsszerepet játszó agyi struktúrák fokozott aktivitást mutathatnak, területük mérhetően változhat, miközben azok a területek, amelyek a tapasztalatok értelmezéséért, időbeli elhelyezéséért és tudatos feldolgozásáért felelősek, kevésbé hatékonyan működnek, és a méretük ennek megfelelően szintén változást mutathat. Ennek következménye, hogy a traumatikus élmény nem egyszerű múltbeli emlékként tárolódik, hanem gyakran jelen idejű testi tapasztalatként tér vissza. Egy hang, egy szag, egy arckifejezés vagy akár egy testhelyzet is kiválthatja ugyanazokat a testi (fiziológiai) reakciókat, amelyek eredetileg a traumatikus helyzetben jelentek meg.



Ez új megértést biztosít azt illetően, miért számolnak be sokan testi tünetekről, mint a krónikus izomfeszülés, az alvászavar, a fejfájás, az emésztőrendszeri panaszok, a szívdobogásérzés vagy a megmagyarázhatatlan szorongás. Ezek a tünetek sokszor az idegrendszer tartós készenléti állapotát jelezhetik, vagyis annak jelzései, hogy a szervezet továbbra is veszélyt érzékel, annak ellenére, hogy a “valós” fenyegetés már rég megszűnt.


A magyar származású traumaszakértő, Máté Gábor egy fontos szemponttal bővíti Levine és van der Kolk munkásságát. A trauma neurobiológiai, testi és fejlődéslélektani következményei mellé, Máté beemeli azt a társadalmi és kulturális környezetet is, amelyben a trauma létrejön és fennmarad.


Az ő megközelítésében a trauma egyértelmüen nem csak nagybetűs trauma lehet (ezek különbségérõl ebben a posztban írok bövebben: Kisbetűs és nagybetűs trauma), vagyis nem csupán egy rendkívüli esemény következményeként jelenhet meg, ahogy azt a diagnosztikus kézikönyvek rögzítik (a PTSD és CPTSD kritériumairól ebben a cikkben lehet többet olvasni: PTSD és C-PTSD). 

Sokszor éppen a hétköznapi események részeként alakul ki. Egy gyermek tehát szerinte nemcsak súlyos bántalmazás vagy elhanyagolás esetén válhat traumatizálttá, és alakíthat ki traumatikus alkalmazkodási mintázatokat. Elég lehet, ha tartósan azt tapasztalja, hogy valódi érzelmei, szükségletei vagy önkifejezése veszélyeztetik a kapcsolatot azokkal, akiknek a gondoskodásától elemien függ.


Máté egyik legismertebb gondolata szerint a gyermek számára két alapvető szükséglet létezik: az autenticitás és a kötődés. Vagyis az, hogy önmaga lehessen és szabadon kifejezhesse érzéseit, szükségleteit, valamint az, hogy biztonságos kapcsolatban maradjon a számára fontos személyekkel. Ha a kettő konfliktusba kerül, a gyermek szinte mindig az autenticitást áldozza fel a kötődés megőrzése érdekében, vagyis megtanulja elnyomni bizonyos érzéseit, alkalmazkodni, megfelelni az elvárásoknak vagy láthatatlanná válni, amely alkalmazkodási stratégiák rövidtávon túlélést szolgálnak, ugyanakkor hosszútávon testi és pszichés terheket fognak jelenteni.

Ezek az elfojtott érzelmek nem tűnnek el egyszerűen a semmibe, hanem testi lenyomatként megőrződnek izomfeszültség, krónikus stresszreakciók, autoimmun folyamatok, függőségek vagy különböző pszichoszomatikus tünetek formájában.


Máté a modern nyugati kultúrákat gyakran úgy írja le, mint amelyek számos alapvető emberi szükségletnek ellenmondanak. A teljesítményközpontúság, a versengés, az individualizmus, a folyamatos produktivitási nyomás és a közösségi kapcsolatok gyengülése olyan környezetet teremthet, amely kedvez a krónikus stressznek és a traumatizáló tapasztalatok fennmaradásának. Az  ő értelmezésében tehát a traumatizált idegrendszer kialakulása nem pusztán egyéni probléma, nem individuális reakció, hanem társadalmi jelenség is.


A trauma ezen szerzők értelmezésében tehát nem csupán egy rossz élmény, vagy rossz emlék, a trauma egyszerre biológiai, kapcsolati és társadalmi jelenség. A gyógyulás ezért nemcsak az idegrendszer szabályozását vagy a múlt feldolgozását jelenti, hanem annak újrafelfedezését is, hogy hogyan lehet valaki hiteles kapcsolatban önmagával, másokkal és azzal a közeggel, amelyben él. Ez az a pont, ahol az embodiment, a megtestesült jelenlét kulcsfontosságúvá válik, hiszen ezáltal tudunk (újra)kapcsolódni a saját testünkhöz,  kapcsolatainkhoz és közösségeinkhez. Vagyis a traumából való felépülés nem tud minden esetben megvalósulni kizárólag a történet elmesélésével. A traumatikus események kognitív megértése fontos lépés lehet, de önmagában nem mindig elegendő. Mivel a trauma jelentős része testi és idegrendszeri szinten rögzül, a terápiás folyamatnak gyakran a testtel kell dolgoznia, hiszen az önmagunkról, érzelmeinkről és kapcsolatainkról alkotott tapasztalataink alapvetően testi természetűek. Nem egyszerűen „van testünk”, hanem testként létezünk a világban, tehát gondolataink, emlékeink, érzelmeink és viselkedésünk folyamatos kölcsönhatásban állnak a testi folyamatainkkal és testi észlelésünkkel.


Trauma esetén gyakran sérül ez a kapcsolat. Sokan arról számolnak be, hogy nehezen érzékelik saját testi állapotaikat, bizonytalanok szükségleteik felismerésében, vagy éppen túlzott érzékenységgel reagálnak bizonyos testi érzetekre. Előfordulhat, hogy valaki csak utólag veszi észre, mennyire kimerült vagy feszült volt, míg mások szinte állandó készenléti állapotban figyelik testük legapróbb jelzéseit is. Mindkét eset arra utalhat, hogy a test és a annak észlelése között valamilyen kapcsolat megszakadt.



Van der Kolk munkásságában különös hangsúlyt kapnak azok a módszerek, amelyek közvetlenül a testtudatosság fejlesztésére építenek. Kutatásai szerint olyan gyakorlatok, mint a jóga, a tudatos mozgás vagy más testorientált megközelítések hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az érintettek újra biztonságban érezzék magukat saját testükben. A cél nem a kellemetlen érzések megszüntetése, hanem annak képessége, hogy az egyén kapcsolatban tudjon maradni velük anélkül, hogy azok elárasztanák. Ezzel szemben Levine a fokozatosság jelentőségét hangsúlyozza, miszerint a túl intenzív vagy túl gyors traumafeldolgozás az idegrendszer újbóli túlterhelődését eredményezheti. Az ő értelmezését követve a testorientált terápiák gyakran kis lépésekben dolgoznak: figyelmet fordítanak a biztonságérzet kialakítására, az erőforrások megerősítésére és az idegrendszeri szabályozás fokozatos fejlesztésére. 


A trauma tehát nem csupán egy történet, amelyet elmesélünk magunkról, hanem egy testi tapasztalat is, amelyet hordozunk. A felépülés ezáltal nem szólhat kizárólag a múlt megértéséről, hanem azt is magában kell foglalnia, hogy fokozatosan visszataláljunk saját testünkhöz, érzeteinkhez és jelenidejű tapasztalatainkhoz. Ebben a szemléletben a test a feldolgozás egy fontos színtere és eszköze lesz.


A poszt sok tekintetben saját klinikai tapasztalatatomon alapul, megírásában az alábbi könyvek voltak segítségemre:

Bessel van der Kolk, The Body Keeps the Score - Brain, Mind, and Body in the Healing of Trauma

Peter A. Levine, In an Unspoken Voice: How the Body Releases Trauma and Restores Goodness

Daniel Mate and Gabor Mate, The Myth of Normal: Trauma, Illness, and Healing in a Toxic Culture


Comments


bottom of page